A baj az, hogy a gyerekek tetszési indexéhez igazított új termékek megjelenése a szülőket gyakran erőn felüli költekezésre kényszeríti. A szülők másik része pedig azon vívódik, hogy mi van akkor ha csak azért se veszi meg a divatcuccokat? Biztos lehet-e abban, hogy az iskolai közösség kellő toleranciával méltányolja szeretett ivadékának másságát? A környezettudatos fogyasztó szíve szerint természetes anyagból készült, tartós, javítható, kevés hulladékot termelő, egészségkárosító anyagoktól (oldószertől, nehézfémektől) mentes termékeket szeretne venni. Egyszerű favonalzót, fémfaragót, gumiradírt, töltőtollat, lakozatlan ceruzát, fém golyóstoll, bőrtáskát. Ami leginkább nem is kapható. Vannak viszont silány minőségű, ámde csicsás műanyag divatvacakok.
Fogd és vidd, vedd és dobd. A fogyasztói társadalomban ma leginkább az a „fejlődés” mércéje, hogy milyen gyorsan tudunk a Föld gyorsan fogyó nyersanyagkészleteiből hulladékot csinálni. Javítani, kímélni, takarékoskodni egyébként is ciki. Fogyasztani, vásárolni. Hitelbe, részletre, mindenáron. Szép új világ. Ahol az ember pénzt ad ki – holott nincs is neki, hogy olyan dolgokat vegyen,- amire nincs is szüksége, de amivel lehet imponálni olyan embereknek – akiket nem is szeret.
A nagy baj az, hogy a mostani nemzedék már ebben a manipulált értékrendben nő fel. A gyerekek – a jövő fogyasztói- fontosabbak annál, minthogy kihagyjuk a jó bulikból. Consumo, ergo sum.