Csak egy pici gyertya, egy szál cigi, egy összekacsintás, egy röpke szóváltás, egy laza legyintés, egy esti kisfröccs, egy lap a könyvből, egy felesleges moraj, egy patak, vagy egy tenger, egy szimpla szám, egy rövid kirándulás, egy napfogyatkozás. Egy élet. Ma lehunyta szemét az Öreg, a Reflexet megalapító ember. Az ember. A Tanár Úr. Aki a musztusz-musztuszok világát tenyerén hordta, tanította. Akitől a mifélék, a nebulók, emberséget leltek. A bátor, a szolid, a békés. A kedves. Bálint Csaba - ahogy a szó mondja - meghalt. Bár ő mindig is állította, hogy kicsi ez a Világ, itt még a madarak sem szállnak messzire. Igaz.
„Megyek az utcán lefelé,/nyitott kabátban hazafelé,/lehet úgy fél hét felé,/ megyek a nincsből a van felé.//Cipőmben ott az üzenet,/az hajtja összes léptemet,/visznek szárnyas bokák,/minden lépésnél van tovább.//Jönnek a házak, oszlopok,/túlvagyok rajtuk, túl vagyok,/táncolok nincsből a van felé,/fél hétből megyek a hét felé.//Megyek az utcán lefelé,/viszem a nincset a van felé,/ és minden hálám csak az övé,/aki ezt ígyen rendelé.”
De sokszor énekeltünk Cseh Tamást. A Gabi közben kevergette a jó kis kaját, a Péter hetes kánont javasolt, a Gyuri tótágast állt, a Józsi szavalt, a Kati minden napot ünnepnappá nevezett, a fiatalok meg csak figyeltek, aztán ők is megöregedtek. Milyen szépek voltak ezek a délutánok, esték. Ahogy Hurup Thyban is, mikor feltűrt gatyaszárral álltunk a jéghideg tengerben, s néztünk a távolba, Skócia felé. Vagy éppen mikor palát gyűjtöttünk a Pala-hegységben és rajnai rizlinget ittunk a Rajna völgyében. Több ezer éves őshalat néztünk húsz centiről a brüsszeli múzeumban, majd egy svédasztalos egységben féltünk a frissen sült keszegtől. Prágában vidám cseh írókról beszéltünk, Frankfurtban repülőkről, Amszterdamban lányokról, Berlinben falakról, Bécsben meg a: - hol a fenébe is van az az Ottakringer strasse? - bemondáson nevettünk. Akkor még Karcsi is velünk volt. Akkor még tudtunk, székből majd kiesve, hátradőlve, röhögni. Iszonyú jó volt. Vagy éppen Győrben. Tudod! Mikor azt a dörgedelmes beszédet mondtad a városháza teraszán ’90 elején, vagy emlékszel a Dunás bulira, az emberiség farkasaira. Akkor ott, a megyeháznál - már több mint húsz éve - összegyűlt sok ezer ember. Tátott szájjal, nyitott füllel és szívvel hallgatták a beszédedet. Összeverték a tenyerüket. Nagy taps volt, és a pestiek megemelték a kalapjukat. Illett is. De jó rá visszaemlékezni. Na, meg mi jut eszedbe a csölösztői bokacsókolásról? Tudod, amikor a szlovák kommandósok a fülünk mögé tették a kezünket. Az sem volt ám semmi. Az imént újra megnéztük az erről szóló régi híradós filmet. Az meg vetítette, ahogy kis szatyrunkkal befutunk a nagy csövön, a nagy víz, a nagy Duna folyó fölött, és elfoglaljuk azt a nyavalyás szivattyúhajót. Az emberek ott a parton könnyezve tapsolnak, mi meg csak integetünk. Integetünk.
Tudjuk, hogy most éppen nagyokat nevetve kártyázol. Ismerünk. Hiszen bennünk vagy miliről-milire. Lapról-lapra teszed a zsugát Karcsival, Zöld Péterrel és Ernő bácsival. Látjuk, hogy ott állnak a kibicek is, felsorakozott a szavaidra, bemondásaidra kíváncsi média. Ott van Trockij Sanyi, Hőgye Attila, Ferenczi Jóska, közben Matusz Karcsi fényképez, Frenki meg a londoni térképet böngészi. Jó emberek társasága.
Mi meg még itt vagyunk. Üres lapokkal. De amíg itt vagyunk, addig együtt, veled, közösen játszunk. S közben felrémlik, amit mondtál - tudod, az a fránya „körbeforgás”. Az. Az, ami mégis bánt. Egyszer majd utolérünk, aztán jöhet a közös ringlispíl.
Addig is - Viszontlátásra Vén Öreg Tengeri Szárcsa! Szia Csaba!